Joshua Fields Millburn és Ryan Nicodemus. Mond neked ez a két név valamit? Két jóképű harmincas srác, akik egy nagy telekommunikációs cégnél elért jól fizető pozícióikat hagyták ott azért, hogy napjaink leghíresebb minimalistái legyenek. Persze a hírnév nem volt céljuk, csak az egyszerűbb élet után vágytak. A hírnév csak "véletlenül" jött, ha ugyan vannak az életben véletlenek.

Előadó körutakat szerveznek, független kiadóvállalatot alapítottak, coachinggal és mentorálással segítik mindazokat, akik hozzájuk hasonlóan ki akarnak szállni a mindennapok sehova sem vivő mókuskerekéből. Természetesen könyvet is írtak, ami tavaly magyarul is megjelent Minimalisták címmel. Ahogy az előszóban ígérik, a könyv egyfajta memoár. Visszaemlékezés "a régi csúnya időkre", amikor még a pénz bűvöletében éltek és azt hitték, a megvásárolt tárgyak fogják elhozni az életükbe a boldogságot. Nem hozták, ezért változtattak. Otthagyták az állásukat Ohioban és elköltöztek Montanába egy kis házba, majd a Missoula nevű városba, azóta is ott élnek. Minimalistává változásuk, töprengéseik és megoldásaik története bontakozik ki a könyv második részében.

Ennek elején Joshua, aki előbb talált rá a minimalizmusra, mint életformára, ráveszi Ryant egy Csomagolópartira. Hogy ez mi? Egy érdekes és szerintem igen vidám módszer arra, hogy megtudjuk, mik is azok a tárgyak, amikre VALÓBAN szükségünk van. Maga a módszer egyszerű, mint a faék (mi más is lehetne?): csomagolj be mindent, és bizonyos számú napon keresztül csak azokat a dolgokat csomagold ki, amikre tényleg szükséged van. A maradék a felesleg, amit eladhatsz, elajándékozhatsz, kidobhatsz. Meg fogsz lepődni, mennyi holmid marad kicsomagolatlanul.

Részletek Ryan 21 napos Csomagolópartijából:

"Első nap: Tegnap éjjel lefekvés előtt kicsomagoltam a fogkefémet és az arctisztítómat. "Kicsomagoltam" az ágyamat is, egy garnitúra ágyneműt, meg egy takarót. Valamint O'Malley táljait, a macska tápját és egyik játékát. (Ha én kipróbálom ezt a minimalizmus-dolgot, akkor kénytelen a macskám is, a fenébe is!) Aztán ma reggel, mielőtt munkába mentem, kicsomagoltam egy törölközőt és néhány piperecikket: sampont, szappant, borotvát stb., majd pár alapvetően szükséges ruhadarabot: egy öltönyt, egy inget, egy nyakkendőt, egy zoknit, egy cipőt és egy övet. Sokkolt viszont, hogy a hosszú munkanap után, miután hazaértem, az a potom három dolog, amit ki kellett pakolnom, a kanapém, a tévém és az internetes kütyük voltak.

Hetedik nap: O'Malley a jelek szerint jobban élvezi ezt a játékát, mint régen, mivel ez most az egyetlen játéka.

Nyolcadik nap: Alig nyúltam hozzá a cuccokhoz, amit egy héttel ezelőtt becsomagoltam. Azt hittem, hogy ennél több holmit fogok kiszedni a dobozokból.

Tizenötödik nap: Az az ing, amelyet tavaly nyáron mindenáron meg kellett szereznem? Élni sem tudtam nélküle... Nos, még mindig a dobozban van.

Huszadik nap: Még egy nap telt el anélkül, hogy bármit is kicsomagoltam volna. Egy rohadt dolgot sem vettem elő.

Huszonegyedik nap: Megvagyunk. Az utolsó nap. A cuccaim nyolcvan százaléka még mindig ott ül elhagyatottan a dobozokban. Mit tanultam meg? Azt az alapvetést: ez mind csak kacat. És a legtöbbre nincs is szükségem."

Egy ilyen Csomagolópartira készülök most én is. Persze, mivel én leannel foglalkozok, és annak alapelve a folyamatos, de kis lépésekben történő fejlesztés, ezért én nem az egész lakást csomagolom be egyszerre, hanem először csak az íróasztalomat és közvetlen környékét. Ráadásul csak 14 napot szánok rá. Ami 14 nap alatt nem kerül elő a dobozból, annak mennie kell - így vagy úgy.

14 nap partizás! Ezt még a Szigeten sem tudják megcsinálni! :) Tarts velem ebben a fergetesnek ígérkező buliban, és kövesd az eseményeket a blog Facebook-oldalán vagy itt a blogon.

(A Minimalisták c. könyvet bármelyik könyvesboltban megveheted.)