Érdekes kérdés, hogy valaki hogyan és miért teszi magáévá az önkéntes egyszerűség, más néven a minimalizmus eszméjét?

Én, például, azt hiszem, hogy mindig is minimalista voltam.

Emlékszem, míg gyerekkoromban nekem legfeljebb 6-7 pár cipőm volt, beleértve a nyári szandáltól a sportcipőn át a téli csizmáig mindent, addig a húgom cipőitől meg sem lehetett mozdulni. Tehát nem azért volt kevés cipőm, mert nem volt rá pénzünk. Egyszerűen nem volt többre szükségem. Ma sincs sokkal több cipőm, és sokallom azt is, ami van. Ruhával ugyanígy voltunk. De mondhatnám az olvasást: nálam jobban kevés ember szeret olvasni, de sosem volt két polcnyinál több könyvem, mert én inkább könyvtárból olvastam, ugyanis az volt a véleményem, hogy az ember a legtöbb könyvet csak egyszer olvassa el. Hát akkor minek vegyem meg? Hogy legyen mit takarítani? Meg különben is: hova raknám azt a rengeteg könyvet?

Sosem érdekeltek túlságosan a trendek. Nem volt Moncsicsi-babám (emlékeztek még rá?), de a húgom ki volt tömve Barbie-kkal. Egyszer vettem egy abban az időben borzasztóan divatos övet. De mivel borzasztóan divatos volt, és mindenki olyat akart, nekem már csak egy türkízkék színű jutott. Nem is nagyon volt mihez felvenni. :) Azóta sem vettem semmi olyan ruhadarabot vagy kiegészítőt, ami éppen akkor "állati menő". Ha vannak is éppen trendi cuccaim, az a véletlen műve. Mert az úgy van, hogy ha valamire szükségem van, például nadrágra, akkor elmegyek a boltba és veszek egyet. Mivel a boltokban divatos holmikat tartanak, ezért nyilvánvaló, hogy a nadrág, amit megveszek, is divatos. Akkor. Csak sajnos én egy nadrágot minimum 5 évig hordok. Az 5. év végén pedig már nem olyan nagyon divatos az a nadrág. De néhány hónapig az, és olyankor állati menőnek érzem magam még én is. :) Tehát az én holmijaim a divatosság és trendiség különböző fázisaiban vannak, van, amelyik éppen veszettül trendi, van, ami kicsit már kiment a divatból, és van, amire egy igazi divatmániás már rá sem nézne, pedig 5 éve még az ő szekrénye is ilyen holmival volt tele.

De az ennivalóból sem csináltam sosem problémát. Vannak kedvenc ételeim, de nem érzem azt, hogy mondjuk a tésztaétel snassz, de bezzeg a vadétel az mennyire menőség, még akkor sem érzem ezt, ha véletlenül vadételt eszek. Nem értem azokat, akik csak azért kérik a legdrágább ételt az étteremben, mert más fizeti, vagy mert meg akarják mutatni, hogy nekik telik rá, meg különben is, olyan ciki lenne krumplistésztát enni étteremben. Én inkább olyat kérek, amit szeretek még akkor is, ha más fizeti (sőt, kínosan ügyelek, hogy senkit ne egyek ki a pénztárcájából, mert szerintem nem illik így tenni). Nem lenne egyszerűbb azért a sok pénzért, amit az éttermek elkérnek, legalább valami olyat enni, ami nekünk ízlik, és nem mások elvárásai szerint rendelni, elvégre mi fogjuk megenni és nem ők? 

Egy szó mint száz, sosem éreztem szükségét annak, hogy divatos, trendi cuccaim legyenek, sem azt, hogy valamiből jó sok legyen, vagy hogy mindenképpen a legdrágábbak közül kerüljön ki. És ez nem nevelés kérdése, hiszen a húgom másképp gondolkodott. 

Azt hiszem, a minimalisták egy részénél a minimalizmus, az önkéntes egyszerűség belülről jövő valami. Az ő gondolkodásuk eleve így van drótozva. 

Nem véletlen, hogy annyira beleszerettem a lean szemléletbe, a lean menedzsmentbe, hogy nem csak lean tanácsadóként dolgozok, de még egy blogot is vezetek róla. Ha a leant jól csinálják, akkor bátran nevezhetjük a "vállalatok minimalizmusának". Kevés készlet; standard, egyszerű folyamatok; just-in-time rendszer; kanbankártyákkal, csak a szükségletek szerint irányított termelés; folyamatos, vizualizált kommunikáció, és főleg: a veszteségtevékenységek minimalizálása. Ilyesmivel foglalkozni pont nekem való munka. :)

Te miért szimpatizálsz a minimalizmussal?