A slow movement, vagyis a lassúság mozgalma nem kevesebbet tűzött ki célul, minthogy az emberek hagyják már abba az eszeveszett rohanást, ne foglalkozzanak "egyre gyorsuló világunkkal", éljenek természetesebben, emberibben.

Ebben van valami. Engem például nem vonz az a kép, hogy amúgy is rövidre (alig 60-80 évre) szabott életemen egyre gyorsabban rohanjak át. Mert mit is jelent ez az átrohanás? Pusztán csak annyit, hogy többet eszünk, többet iszunk, többet tévézünk, internetezünk, és főleg: többet dolgozunk és vásárolunk, mint rohanó világunk megszületése előtt. De a több étel és ital csak hizlal, a több tévézés és internetezés csak eltunyít és elbutít, a több munka pedig nem tesz boldogabbá és eredménye sem nagyon van (te tényleg úgy érzed, hogy minél többet túlórázunk, annál jobb lesz a magyar gazdaság?), a több vásárlás pedig csak egy ördögi kört és megfelelési kényszert generál - az adóssághegyekről és a rengeteg szemétről nem is beszélve. A gyorsuló világ arra jó, hogy mindent követelhessünk, de azonnal. Aztán ha megszereztük, amit akartunk, félredobjuk, mert már a hozzájutás pillanatában unjuk, hiszen soha nem is volt rá szükségünk.

Viszont ha a sok trendi vacak helyett az ember egy térdficamot szerez be, mint én! Na, akkor tudja élvezni az élet lassú oldalát. :)

A térdficamokat, pontosabban a térdkalács-ficamokat már gimnazista korom óta tanulmányozom, eddig kettő végződött gipszeléssel, gyógytornával, néhánnyal pedig el sem mentem orvoshoz, (csak picit "kizuttyant" oldalra és vissza, szóra sem érdemes), egyszer artroszkópián is voltam, de mindig a bal térdemmel. Most azonban a jobb is úgy döntött, részt vesz a mókában. Így hát itthon "pihenek" és tanulmányozom a lassúságot.

Otthon feküdni egy térdficammal kész áldás lehet egy olyan embernek, aki egyébként ki sem látszik a munkából, az intéznivalóból, és meg van győződve róla, hogy nélküle a földi élet ki sem alakult volna. Itt a remek alkalom a lassulásra, amikor észrevesszük, hogy a világ nem csak belőlünk és a problémáinkból áll. Sőt, a világ észre sem vesz sem minket, sem a problémáinkat.

Itt van például a Puli. A Pulit a gazdija minden délelőtt olyan 10 óra körül lehozza a parkba, és 10 percen keresztül labdát dobál neki. A Puli ilyenkor se lát, se hall, csak a Labda létezik számára, még azt sem veszi észre, hogy én a második emeleti erkélyemről figyelem olyan elmélyülten, hogy még a hímzőtű is megáll a kezemben, amivel a már 2 éve porosodó "Őszi táj" című képen dolgozok. Hála a ficamnak, már nem sok van hátra belőle. A Puli tehát fütyül rám. Miért is érdekelném? Ott a Labda, rohangászás közben jókat lehet hemperegni a földön, kicsit morogni, ugatni, majd a végén örömmel tűrni, hogy a gazdi kiszedje a bundából a leveleket és még jól meg is vakargasson és simogasson. Mindez sokkal jobb móka, mint azzal foglalkozni, hogy a Tündi él-e vagy hal-e.

Ennél egy fokkal figyelmesebbek a Macskák, akik a halk cicc-ciccezésemre felkapják a fejüket, és pár másodpercig majdnem olyan érdeklődve néznek engem, mint én őket. De aztán a Galambok és a Szarkák elvonják a figyelmüket, és joggal. Ha én lennék a Macska, engem is jobban érdekelnének, mint egy Ember, aki csak bámulni tud lefelé, mintha először látna Macskát, de annyi esze már nincs, hogy ledobjon egy kis kaját.

A Szarkák cserregnek megállás nélkül (tudtad, hogy a szarka nagyon intelligens állat?), a Galambok pedig egész nap mást sem csinálnak, mint egyik bokortól elrepülnek a park körül álló házak erkélyéig, majd vissza. Oda, vissza. Néha egyedül, néha csapatostól. És nem unják meg, sőt, mintha élveznék is. Az biztos, jobb lehet Galambnak lenni, mint mondjuk call-centeresnek. Csak a Macskáktól kell félni. No meg attól, hogy egy Varjúnak, mert az is van, fél méterre a fülem mellett elrepülve jut eszébe elkárognia magát. Csoda, hogy a térdficam mellé nem szereztem be egy dobhártyaszakadást is.

Aztán itt van az Árnyék. Az Árnyékot elég egy napig nagyon alaposan megfigyelni, hogy másnap már az állásából, óra nélkül meg tudjuk mondani, mennyi az idő. Az irodában ülve meg tudod állapítani a fénymásoló állásából az időt? Na ugye. Máris tanultál valamit, amíg otthon pihentél térdficammal. Ez pedig fontos tudomány, hiszen az erkélyre nem visszük magunkkal a telefont. Elvégre éppen lassulunk, nem? Az Árnyék egyébként is nagyon érdekes: micsoda fantasztikus alakzatokat tud rajzolni! Akárcsak a Felhők. Külön fél óráig lehet csak azt figyelni, hogy a mellettem lévő ház 6 emeletének erkélyei milyen sorrendben kapják a fényt. Előbb a második emelet (az elsőt eltakarja egy fa), utána egyszerre a harmadik-negyedik-ötödik, majd jó negyedóra kell ahhoz, hogy a hatodikra is elérjen a fény, és eközben az én erkélyem még árnyékban van, pedig ugyanarra néz, mint azok.

És a Kert! A Kert az erkélyemen van, egy balkonparadicsom, egy muskátli, egy "vegyes" (lobélia, verbéna és illatos mézvirág egy cserépben) és két különböző petúnia alkotja. Az ember csak egy kicsit nem figyel oda, mert ezerrel hímez (vagy nyelvet tanul), és hopp! a muskátli bimbója, ami az előbb még teljesen lekonyult volt, elkezd kinyílni. Csak úgy, magától. Ha rohannál, azt sem vetted volna észre, hogy a muskátlinak egyáltalán van bimbója. Buta Méhecske is visszajáró vendég. Azért Buta, mert sosem a virágokra száll, hanem az asztalnak a lábára, amin a Kert van. Kiskutya legyek, ha értem, miért. De egész délelőtt ott lebzsel. Minden nap.

Észrevetted volna-e mindezt, ha rohansz? Megállt-e a világ a fejlődésben, mert Te - akárcsak 1 napig - nem rohantál?

Én úgy szeretném, ha a világon mindenkinek térdficama lenne (kivéve az orvosokat :), 1 hónapig csend lenne, nyugalom és béke, nem lennének konfliktusok, háborúk és talán egy utasszállítót sem lőnének le sehol.